A messzeség ködébe vész már
mi volt egykor.
Tovaszálló távoli harangszó.

Volt sok okosság,
de mi maradt mára:
csak a tompaság.
kihűlt leves,
és egy cérnaszál.

A lajtorján felmennék még,
de már nincs hova.

A sok üzenet közt elvész a tartalom,
nem találom már az angyalom.

Leheletem fogyni érzem,
lassan én is bevégzem.

DE CSAK ÚGY, mint mindenki más!
Hiszen emberből vagyunk, és azok is maradunk,
még. ha oly nehéz is néha.

Én balga azt hittem könnyebb lesz idővel,
de csak egyre bizarrabb,
és ijesztőbb a kép.

Felcsillan még néha a fény,
de aztán csak sötétség újra.

Telnek a napok,
jönnek a fagyok,
én meg csak itthon gubbasztok …
… aztán egyszer örökre elalszom.